Click Here For Free Blog Backgrounds!!!
Blogaholic Designs

2011. június 29., szerda

Diana Rowland: A Démon Jele

Kimondottan örülök, hogy egyre több és több urban fantasy sorozat indul kis hazánkban. Az olyan típusúaknak, mint ez a könyv, még jobban. Több dolog miatt is:
A: Nem kapunk minden részben új főhőst és főhősnőt, akik egymásba bolondulnak.
B: Végre igazi krimi szál van egy urban fantasy könyvben.
C: Van benne romantika és szex is, de ez nem megy a történet rovására.
D: E/1-ben van írva. (Tudom, ez az én dilim, de én akkor is jobban szeretem az ilyet!)
E: Felnőtteknek szól! Komolyan egy ilyen már nagyon hiányzott nekem.

Kara Gillian nyomozó és idéző is egyben. Életében először kap gyilkossági ügyet, ami az akták tologatása után, igazi felüdülés számára. Egy brutális sorozatgyilkos nyomába ered, aki hosszú, fájdalmas tortúrák után öli meg az áldozatait. A legrémisztőbb azonban az, hogy észreveszi a másik arkánumból jövő erőknek a nyomait is. A Jelfaragó gyilkosságok tehát sokkal bonyolultabbak annál, mint aminek látszanak, és pont Kara a tökéletes rendőr, aki megtalálhatja, ki is állhat a gyilkosságok mögött. Nem segít neki az sem, hogy egy igencsak különös FBI ügynök figyeli minden lépését...

Kimondottan jól szórakoztam a könyvön, kedveltem az írónő humorát is, nem egyszer széles mosolyra húzódott a szám. Kara kifejezetten jó karakter, nagyon hamar megszerettem. A rideg, hideg Ryzkhalt is, aki szintén egy jól megalkotott szereplő.

Nagyon tetszett a világ kidolgozása. Főleg mert hasonlóval még nem találkoztam, így igazán egyedire sikerült a regény. Igaz, hogy egyenlőre inkább kriminek mondanám, mint urban fantasy-nak, mert inkább volt ez nyomozós könyv, mint természetfeletti, de ez nem is zavaró.

A borító nagyon szépre sikeredett, a végére meg is értettem mik azok a dombornyomásos kis jelek rajta. Annak is nagyon örültem, hogy végre nem egy nagy sorközű, nagy betűs könyvvel van dolgunk. A gerincével azért vigyázni kell, mert ha erősen kinyitjuk akkor bizony törik, és a lapok sem olyan biztosan csücsülnek benne.

Egy nagyobb bajom volt csak a könyvvel. A szleng notórius fura fordítása. Tudom, hogy ez nagyon nehéz feladat. De mivel beleolvastam az angol verzióba, ott látom, hogy bizony agyba- főbe káromkodnak. Én megértem, hogy ezt nem akarják a magyar nyelvbe átültetni. Csak egy ici- picit legyen már életszerűbb az a káromkodás.

Összességében nagyon várom a folytatást. Ebből a történetből még nagyon sokat ki lehet hozni. Nagyon kíváncsi vagyok arra is, ki nyeri el a csaj szívét, akárhogy is ez nem központi téma. A végén sok kérdés nyitva marad, és szeretném jobban megismerni a démonokat. Számomra tízből nyolc. Jöhet a következő!

A könyvet nagyon köszönöm a Kelly Kiadónak!

2011. június 28., kedd

Kelley Armstrong: Summoning- A Szellemidéző


Vannak olyan könyvek, amikről az ember már a zsigereiből tudja, hogy kellenek neki. Főleg, miután a kedvenc könyves portálomon, a molyon, annyi poizitív véleményt olvastam róla... Nagyon vártam, hogy megérkezzen. Kelley Armstrong felnőtt sorozatát, a Bittent is épp most olvasom, és biztos voltam abban, hogy ez sem fog csalódást okozni.


Chloe Sanders kicsi korában különös alakokat látott a sötét pincében, de felnőtt korára ezek az emlékek teljesen elhalványultak, egészen addig, míg a suliban nem találkozott egy megégett férfi szellemével, aki mindenhova követte őt. Chloe úgy viselkedett, mint egy őrült, így lenyugtatózták, és elvitték a Lyle házba, ami az olyan gyerekeknek van fennt tartva, mint Chloe. Akik egy kicsit problémásak, de semmiképp sem  veszélyesek másokra és magukra.


Nem, ez a könyv valóban nem a megszokott tini könyv, egy kis szerelemmel és vámpírokkal meghintve. Végig a történeten van a hangsúly, jól kitalált élő karakterekkel. Ebben a könyvben senki sem tökéletes, mindenkinek megvannak a maga hibái, és a hősnő sem egy gyönyörű, loknis kishercegnő. Azért csöndben hozzáteszem, nem kedveltem meg Chloét, kifejezetten zavartak a folyamatos filmes elmélkedései.

A borító ismét az a kategória, amire nem találok szavakat. Egyszerűen csak gyönyörű! Ismét egy könyv, amit már csakis a borító miatt beszereztem volna.... Chloét ugyan nem úgy képzelem el, ahogy a lány megjelenik a borítón,  valahogy nem tartom egy igazán szép lánynak, ellenben a borítón lévőt igen. 


Ami plusz öröm volt számomra, hogy fogalmam sem volt, milyen típusú lények várhatóak a könyvben. Sőt, hogy őszinte legyek, a legpozitívabb része az egésznek az, hogy semmit sem tudtam kitalálni előre, igazán semmit. Régen olvastam ilyet. 



Csak szép csendben halkan jegyzem meg, mert nem igazán szeretnék semmi negatívat mondani a könyvre. A fordítással ismét nem voltam megelégedve. Feltűnően sok leegyszerűsített a tőmondat. A szleng kicsit zavaró, magyartalan fordítása. És sokszor nem tudtam pontosan, hogy a főhős magában beszél, vagy kimondja hangosan a gondolatait.



Ez a regény tényleg az év meglepetése. Nem is kaphatna kevesebb pontot a maximális tíznél. Kedvenc ugyan nem lett, de azt gondolom ezen az elkövetkező részek változtatnak. Legszívesebben mindent, csapot papot hagyva rohannék a boltokba és megvenném a sorozat összes eddig megjelent kötetét... Remélem a Könyvmolyképző siet, és minél előbb a kezemben tarthatom majd a folytatást.

A könyvet nagyon köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

2011. június 20., hétfő

Ta- mia Sansa: Sötét Hórusz


Nagyon szeretem a Sci- Fi műfajt. A legkedvencebb science- fiction műveim természetesen Asimovot munkásságát dicsérik, hozzá nagyon nehéz felérni, de ettől függetlenül igyekszem minél többet olvasni ezen műfajon belül is. Sansát olyanok dicsértek előttem, akikben nagyon bízom, éppen ezért alig vártam már a könyvét. 

A Sötét Hórusz Bubastis és a Terrai császárság világában játszódik. Bubastist a FirstCatek és a Ionecat-ek irányítják, ők szüzek, a világtól távol élnek, de mentális hatalmukkal meg tudják védeni Bubastis kicsiny birodalmát. A Császárság szöges ellentétben áll ezzel a békés, ritkán lakott világgal. Náluk nagyon szigorú Patriarchális társadalom uralkodik, a nőket nem is tekintik embernek, csak szolgáknak. Épp ezért a két világ nem is jön ki jól egymással. Bubastis hanyatlik, egyre többen lázonganak a Ionecat-ek uralma ellen, a császárság pedig épp ezt a gyenge pontjukat akarja kihasználni, hogy megszerezzék maguknak Bubastis gyümölcsöző földjeit.

Nehezen tudnék ennek a regénynek a tartalmáról anélkül beszélni, hogy spoilereznék, ezért inkább nem teszem. Lényeg a lényeg, hogy egy vérbeli sci- fi-vel állunk szemben. A világ, amit Sansa kitalált fantasztikus, ötletes és nagyon egyedi. Nagyon merész dolog volt a részéről bevállalni a szüzek, kasztrálásainak elemeit is, nem kicsit borzadtam el tőle, de azt hiszem a kívánt hatást elérte. 

A legnagyobb bajom az volt a regénnyel, hogy az elején nem igazán tudtam, ki kicsoda, a rövid különböző helyszíneken történt bekezdések miatt azt sem tudtam hol áll a fejem, és éppen mi történik. Idővel persze teljesen összeállt a kép, minden letisztult, de szerintem nem ártott volna egy kis név kalauz a könyv elejére, segítve az olvasót, ha már így bedobták a mély-vízbe. Az külön rontott a helyzeten, hogy az összes név olyan kiejthetetlen, hogy még megjegyezni sem bírtam őket. Hozzáteszem persze, hogy a név memóriám egyenesen borzalmas. Persze mindezeken a kis akadályokon megéri túllendülni, mert utána felejthetetlen élményekben lesz részünk.

A könyv legnagyobb erőssége a karakterek jellemében rejlett. Ugyanis annyira egyedi, jó szereplőket talált ki Sansa, hogy ha még nem is lett volna a történet maga olyan különleges, ők akkor is elvitték volna az egészet a hátukon. Már csak maga Nekhti alakja is megér egy misét. 

A könyv borítója nem rossz, de sokkal szebbet el tudtam volna képzelni helyette. A borítón lévő szürke emberről én sokáig azt sem tudtam kicsoda, annyira férfinak néz ki. De a kötés jó minőségű, nincsenek kilométeres sorközök a nagyobb méret eléréséért. Remélem a következő borítót Sansa rajzolja, hihetetlenül tehetséges a rajzolásban is, a bejegyzés mellett található kép Nekthiről az Ő munkáját dicséri. 

Összességében Sansa könyve szuper. Igazi Sci- Fi, megkaptam tőle azt, amit a Hyperiontól nem, pedig nagyon vágytam volna rá. Túlzásokba nem esnék, messze van még Asimovtól, de mindenkinek el kell kezdeni valahol. A Sötét Hóruszt mindezek ellenére nagyon érdemes elolvasni, és őszintén kívánok sok sikert Sansának a továbbiakban. Egy dolgot ígérhetek, Sansa összes a jövőben megjelenő könyve itt fog sorakozni a polcomon. Számomra tízből nyolc, de lesz ez még jobb is, alig várom a következő részt. 

A könyvet nagyon köszönöm a Főnix Könyvműhelynek és Sansának! 

2011. június 19., vasárnap

Margaux Fragoso: Csak ha Te is Akarod!

Vannak könyvek, amiket az ember nem is igazán ért miért olvassa el. Talán a provokáló, és visszataszító téma az oka? Sose lehet tudni. Néha azt érzi, ezeknek az olvasása után, hogy nagyon bánja, hogy elolvasta, nagyon bánja, hogy a polcán ül egy ilyen könyv. Mégis, lesz majd olyan idő, mikor újra előveszi, esetleg odaadja másnak is... Miért? Mert ismeri kell ezt is. Sosem tudhatjuk meg, az ilyen könyvek és filmek nélkül, mi leselkedik a gyerekeinkre, testvéreinkre...

Margaux hét éves volt, amikor megismerkedett az ötvenegy éves Peterrel. Csodálatos volt számára, hogy egy olyan emberrel találkozott, aki végre kedves volt vele, sőt, szívesen játszott is. Margaux ugyanis egy olyan családból jött, ahol az apa egy iszákos, nagy hangú agresszív ember volt, aki csak a pénzért ment hozzá a skizofrén anyjához. Margaux folyamatos veszekedések között nőtt fel, nem csoda, hogy a kedvesség azonnal elkápráztatta Őt. 

Peter meghívta Margaux-t (ejtsd: Margó) és az édesanyját a házukba, ami a gyereknek maga volt a paradicsom. Tele állatokkal, tiri- tarka papagájokkal, még egy kajmán is élt egy hatalmas terráriumban Peteréknél Nagyon hamar kialakult így, hogy Margaux-ék minden hétfőn és pénteken meglátogatták a férfit és annak családját. Egy idő után viszont, amit sajnos a bomlott elméjű anya nem vett észre; Peter lopva csókokat adott Margaux-nak és bebeszélte a kislánynak, hogy ez normális dolog, de nekik titokban kell tartaniuk. Sajnos innentől kezdve minden megváltozott...

Margaux nagyon őszintén ír. Pontosan ezért volt borzalmas olvasni. Leírja az első alkalmat, amikor Peter arra kérte, hogy csókolja meg ott alul, leírja a kislány reakcióját, hogy mennyire undorodott ettől, és mikor a férfi megsértődött és azt mondta neki, hogy akkor nem is akarja látni, maga a kislány könyörgött, hogy had tegye meg. Nem akarta Peter szeretetét elveszteni. 

Borzalmas volt úgy olvasni egy könyvet, hogy végig érzékeltem Margaux-nak sosem volt kötelező Peter- hez mennie. Soha. Ő mégis mindig akart, még 22 éves korában is, amikor volt már párja, és komoly kapcsolata is, megszállottan ragaszkodott ehhez az emberhez. Aki annyi, de annyi életet tett tönkre. Az író maga sem vallja be, azt hiszi, ő végzett ezzel az egésszel, de az egész regényéből süt az, hogy számára Peter valahol a megmentő volt, nem valami gonosz figura. 

Margaux
Eleinte hihetetlenül nagy erőfeszítéseimbe került utálni Petert. Annyira sugrázott a könyvből, Margaux szemein keresztül, mennyire ragaszkodik ehhez a beteg emberhez. Amikor elkezdtem olvasni a lopott csókokról, tapizásokról, - a legrosszabbakat had ne említsem, akit komolyan érdekel, majd elolvassa - , úgy éreztem egy csepp vízben meg tudnám fojtani ezt az embert. A baj leginkább az volt, - bár ahogy kiéreztem a könyvből, Margaux még önmagának sem nagyon akarta bevallani - , hogy nem Ő volt az egyetlen kislány, akit megrontott, élete során. 

Nagyon kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Még azt sem tudom eldönteni igazán, hogy örülök- e annak, hogy elolvastam. Miután letettem egyértelműen azt mondtam volna, hogy nem, de így, hogy már emésztettem egy kicsit, azt gondolom van haszna az ilyesminek, hogy jobban megismerjük azt, kitől is kell a legjobban félteni a gyerekeinket. Ismerjük meg mit tesznek, mi alapján gondolkodnak. Persze azt is gondolom az ilyenek, ahogy Margaux is írja, pont a lelkileg sérült gyermekekre vadásznak.

Nem tudom pontozni a könyvet, irodalmi értéke igazából nincsen. Ez a könyv borzalmas, a szó szoros értelmében az, annyira őszinte, annyira brutális... Nincs egy olyan szereplő benne, aki kicsit is épelméjű lenne, én is úgy éreztem végig, amíg olvastam, hogy őrült vagyok velük együtt. Mégsem tudtam letenni, csak lapoztam és lapoztam, olvastam és olvastam, egészen addig míg a végére nem értem. Akkor már hajnalodott. Azonnal száműztem a könyvet a szobámból. Látni sem akartam. Nem akartam, hogy a közelemben legyen. Az a borító, ami azelőtt lenyűgözött engem, most pont az ellenkező hatást érte el. Mégis tudom, hogy még fogom a ezembe venni.. Nincsenek perverz vágyaim, nem azért, hanem mert ezzel szembe kell nézni, és ismerni kell. El kell fogadni, hogy sajnos nem kevés ilyen ember flangál az utcán, és egyel bármikor szembe találkozhatunk, akár most is.

Érzékeny lelkületűeknek semmiképpen sem ajánlom! 

2011. június 17., péntek

Nalini Singh: Látomás

Imádom Nalinit! Komolyan! Az Angyalos Sorozatával annyira meg fogott és letaglózott engem, hogy nincs mese, minden könyvét akarom, de abban a szent minutumban, ahogy megjelenik. Szerencsére az Egmont kiadó nem késlekedik, és igen gyorsan ontja magából Nalini könyveit. (Az előző részről bővebben itt.)

 Faith Nightstar a legerősebb J-metál a mentálok között. Milliókat keres tökéletes jövendöléseivel, az üzleti világ berkeiben. Kondicionálták arra, hogy csak ilyen típusú dolgokat jelezzen előre, de mivel nagyon sérülékeny, és nagyon sok minden hatna rá a külvilágban, ezért teljesen izoláltan él, egy leopárd falka szomszédságában. Minden rendben is lenne unalmas, megszokott életében, egészen addig, amikor is érzi, hogy kezd eluralkodni rajta az őrület, sajnos ez a J-mentálok nagy részének a sorsa. Úgy érzi a sötétség teljes mértékben bekebelezi Őt. Elindul hát, hogy segítségen kérjen az egyetlen mentáltól, aki nem árulja el őt, Sacha-tól, a hibás, mentál hálóról levált lánytól. Nem gondolja azonban, hogy egy különleges nagy macska várja őt, a falka territóriumának határán. Azt sem sejtette, hogy ez a macska, életre kelti az érzékeit...

Jaguár
Nagyon érdekes volt ez a rész is, szeretem Nalini stílusát, ahogy leírja a szereplőket, és nagyon izgalmasnak találom a mentál vs. vadállat felállást is. Most is nagyon élveztem arról olvasni, hogyan olvad ki a mentál jég-bezárt szíve, és hogy tudja kezelni a jaguár a helyzetet, hogy bizony az Ő életre szóló párja, más fajhoz tartozik.

A címének kimondottam örültem, mert végre egy olyan könyvcím, aminek köze is van a történethez, nem csak hasra csaptak a kiadóban, hogy jól hangzik. 

A szereplőket nem szerettem meg annyira, mint az előző részben, vagyis pontosítva, Vaughn alakját nem kedveltem igazán. Valahogy Ő nem az a figura, akit el tudnék képzelni magamnak, Faith viszont nagyon emberi volt, de vele is akadtak problémáim. A könyv úgy akarta Őt beállítani, mint egy erős nőt, akinek vannak képzeletbeli karmai. Ez nem sikerült, Faith végig nagyon törékeny és sebezhető. 

Leopárd
Sajnos ebben a részben nem volt krimi szál. Volt ugyan gyilkosság, de semmi olyan, ami miatt egy percig is járatnunk kellett volna az agyunk. Ez a rész teljes mértékben a szerelemre koncentrált, a végén ugyan kaptunk egy kis akciót, de igazság szerint nekem nem hiányzott a könyvből. 

Ami nagyon pozitív, hogy végre látom azt, mi lesz a fő szál a sorozatban, a fő küldetés. Jobban megismerhettük a mentálok világát, még magát a Mentálhálót is.  

A borító minősége sokkal jobb, mint az előző résznek. Nem törik, nagyon jó fogni, és nagyon jó minőségű. Azt is megértem, miért néz olyan különlegesen ki a férfi a borítón. Ugyanis a főhősnek nem emberi szemei vannak. Ennek ellenére engem így is taszít kicsit, de még mindig ezt tartom a legszebb borítónak, és a színei is nagyon tetszenek. 

Érdekességképpen tettem be két képet, az egyik egy jaugár a másik pedig leopárd. Vaughn az egyszem Jaguár a DarkRiver falkában, így ő máshogy néz ki. A különbség első látásra nem annyira szembetűnő. Mindenesetre nekem a Leopárdok jobban tetszenek. A jaguárok egyébként a nagyobb méretűek.

Ez a rész kicsit gyengébb volt, mint az előző, de csalódni most sem fogunk. Nálam az volt a gond, hogy nem szeretem, amikor csak a romantika áll a teljes középpontjában a történetnek, itt ez történt, de ettől függetlenül nem tudtam letenni, és ez nagy szó. Be kell valljam imádtam ahogy vívódtak egymással, és ahogy sistergett körülöttük a levegő. Jöhet is a következő Nalini! Most! Azonnal!

A könyvet nagyon köszönöm az Egmont Dark kiadónak!

2011. június 16., csütörtök

Torey Hayden: Egy Gyerek

Az írónő első itthon megjelenő könyvét, egy barátnőmtől kaptam kölcsön, nélküle nem is ismerném, ezúton is köszönöm neked Kató! Magam sem gondoltam volna, hogy a Szellemlány - (kritika itt) -, ennyire megfog és elborzaszt egyszerre. A legrémisztőbb az volt, hogy mindig mondogatnom kellett, magamnak, hogy ez mind igaz, és nem csak egy fiktív regényt tartok a kezemben. 

Az Egy Gyerek főszereplője, egy hat éves kislány, aki egy fához kötözött, és felgyújtott egy három éves kisfiút. A kislány, Sheila, Torey osztályába kerül, ahol eleinte nagyon nehezen tudnak dűlőre jutni vele, ugyanis igazán családja nincs, alkoholista apja "neveli" egy ruha együttese van összesen, és az is mindig bűzölög a pisitől. De ez még nem lenne semmi ahhoz képest, ahogy Sheila viselkedik. Borzalmasan agresszív, és elképesztően okos. Gyilkos kombináció. Rögtön megtalálja mindenki gyenge pontját, bosszút áll, és nagyon sok idő kell neki ahhoz, hogy igazán megnyíljon. 


Semmiképpen nem szeretném, hogy azt gondoljátok, Torey egy rosszindulatú pszichopatáról írt. Kétség sem férhet hozzá persze, lehetett volna belőle az. De szerencsére megtalálta a kislány a maga őrangyalát. 


A Szellemlányhoz képest az Egy Gyerek fele annyira sem borzasztja el az embert, sőt Sheila alakja is sokkal inkább a szívünkhöz nő. Azt hiszem ennek az is az oka, hogy Torey őt kimondottan szerette. A többi osztályban lévő csemetéről is hallunk valamit, nagyon jól kiegészítik a történetet, de semmi egyéb. 

Az a legjobb ezekben a könyvekben, hogy fantasztikusan vannak megírva. Persze a történet érdekes lenne enélkül is, de olyan zseniálisan van felépítve Torey eddig általam olvasott két könyve, hogy az ember nem tud elszakadni tőle. Annak ellenére sem, hogy az a téma, amit feldolgoz, kimondottan nehéz. Ezzel a stílussal még azt is eléri, hogy egy könnyed olvasmánynak érezzük, olykor el se higgyük azt, hogy mindaz, amit olvasunk, igaz. 
Nagyon örülök annak is, hogy a kiadó kicsit változtatott a borító anyagának a minőségén, ugyanis az előzőnek olyan vastag volt a borítója, mint egy papírlap. Ez már igazi, jó minőségű, fényes borító, ismét egy szuper, és kifejező képpel. Az oldalak is fehérek, sőt előttem az én példányomat már hárman elolvasták, mégsem akar szétesni. Azt hiszem így nyugodtan lehet dicsérni a kötést is.

Torey és Sheila
Nagyon tetszenek Torey könyvei. Hamarosan jelenik meg az új, és tudom, hogy az én polcomon annak is ott lesz a helye. Számomra tízből tíz. Azt hiszem mindenkinek olvasnia kéne egy kicsi Torey Haydent, pontosan azért, hogy néha el tudjuk azt képzelni, hogy egy különös viselkedésű ember, nem csak a csúfolódás célpontja lehet. Pont ellenkezőleg, segítségre szorul. Hiszen mindenkinek megvan a maga történe, csak sajnos, nem lehet mindenki mellett egy Torey Hayden. 

2011. június 15., szerda

Steven Saylor: Róma

Gondolom a blogom alapján nem gondolnátok, hogy rajongom a történelmi könyvekért, nem csak az olyanokért, amik tele vannak szerelemmel, - (bár bevallom, néha az olyan típusú könyvek is nagyon tetszenek) - hanem a nagy csatás, családokat átívelő nagyszabású történelmi regényeket is. 

Saylor az első sorozatával, a Sub Rosá-val szerettette meg magát velem, minden kötete megvan, mindet szeretem, és mind gyönyörű. Mikor meghallottam, hogy megjelenik egy monumentális, tíz családon átívelő regénye, ami bemutatja Róma első ezer évét, tudtam ; Kell nekem! 

A regény a Pinarius és a Potitius családon át tárja elénk Róma legfantasztikusabb és híresebb pillanatait. A központjában pedig, egy különleges talizmán áll, ami mindig apáról fiúra (olykor lányra) száll. A könyvben találkozhatunk Julius Caesarral, Romolus-szal és Remus-szal, és még sok olyan különleges alakkal, akik miatt Róma az lett ami. 

Aki nem lenne tisztában a Római történelemmel, esetleg egy egy kifejezést, vagy címet, mint néptribunus, vagy lektor, elfelejtett volna, javaslom nézzen utána, ugyanis az író természetesnek veszi, hogy ismerjük ezen rangok fogalmát, és nem is magyarázza el őket.

A könyvben minden egyes fejezet elején egy térképet láthatunk, ami megmutatja, az adott időszak alatt mennyit nőtt és változott Róma. Szó szerint a semmiből épül fel a szemünk láttára a hatalmas Városállam. Emellett pedig több táblázatot is tartalmaz a könyv, hogy még könnyebben eligazodhassunk a cselekmények és korok útvesztőjében.

Saylor nagyon jól ír, ebben a regényben igazán minden volt, szerelem, könyörtelen sorozatgyilkosság, Vesta szűz stb... Minden történetre jut valami különlegesség, ami nagy szó egy tizenegy fejezeten át tartó regényben, ahol minden fejezet egy életet ölel fel.

A könyv borítója gyönyörű, messze a legszebb borító. A kötés több olvasást is kibír, de messze nem olyan jó minőségű, amit elvárnánk egy kemény kötéstől. A sarkok túl hegyesek a könyv gerincénél, ebből kifolyólag kimondottan érzékenyek, és hamar kopnak. Sőt, második olvasásra már el is kezdhet szakadni a gerinc. A betűk a mostani megszokott könyvekkel ellentétben bolhányi méretűek, és egy gyengébben látó embernek nehézséget okozhat az olvasásuk. 

A Róma jó könyv, de! nem az a típusú regény, amit az ember leül, és egy szuszra elolvas. Olyan, mintha tizenegy novellát olvasnánk, csak a  vérvonal ugyanaz. Néha ráadásul már az egyik fejezetből rögtön visszaemlékszik a másikra, a közvetlenül előtte lévőre, plusz oldalakat adva a regénynek teljesen feleslegesen. De ha úgy olvassuk, ahogy talán értelemszerű, fejezetenként, és utána félretesszük, akkor nagyon élvezetes könyvet kapunk. Ha egyszerre akarnánk elolvasni, akkor nagyon száraz és tömény, úgy semmiképp sem javaslom. 

Nekem nagy élmény volt más megvilágításból is látni Róma történelmét. Nem a "nagyok" szemén keresztül. Számomra tízből nyolc. Bárcsak ilyen stílusban lennének írva a történelem könyvek is. 

2011. június 14., kedd

Brent Weeks: Az Árnyékvilág Peremén

Ez a regény az Éjangyal Trilógia második része, nagyon sok poént le fogok lőni az első részre való tekintettel, magyarul Árnyak útján SPOILER veszély ON!

 Előre leszögezném, hogy ez a legjobb könyv amit idén olvastam (igen, Katamanó, még a Shadowfever-t is veri egy fél hanggal). Ezt onnan lehet tudni, hogy végig bizsereg bennem valami olvasás közben.

Kylar, Elene és Uly sikeresen elmenekül Cenariaból. A terv az, hogy letelepednek, összeházasodnak, fűvész boltot nyitnak- mint tisztes átlagpolgárok- és boldogan élnek amíg meg nem halnak. Szerencsére semmi sem a tervnek megfelelően történik, mert akkor ez egy rövid könyv lenne. Kylar békét akar találni a szerelemben, hátrahagyni mindent, ami az egykori Mestergyilkos volt. Igyekezete ellenére megkísérti őt a múlt szele: megtudja Logan életben van, és csak ő mentheti meg . Szegény ember gyomorforgató dolgokon megy keresztül ,aminek normál esetben a 10%-át túlélni is csoda. Viszont ha Gyre Király él, akkor Cenaria-nak is van egy cseppnyi esélye Khalidor és Garoth Uursul Istenkirály ellen.

Weeks-nek vannak új érdekes karakterei, mint például Ariele Nővér, a Rend tagja, és még sokan mások apróbb jelentőséggel. Számos szálon folyik a cselekmény, ott van először is Mama K a „lányaival” és Agon Brent tábornokkal, aztán Dorian és Solon akik kettéválnak Feirrel, a főgonosz Istenkirály a Vürdermeister-jeivel, Elene a saját útját járja Ariele Nővér és Uly után, Logan a Pokol Segglyukában, és végül Kylar, aki egyre erősebb és erősebb lesz. Ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy Vi (ugye emlékszünk rá? Ő Hu Gibbet tanítványa, aki megpróbálja megölni Kylart az első részben) előlép a sötétből, főszereplővé növekszik és ezzel megfűszerezi az egész regényt. Azt mondanám, hogy a könyv három támpillérje Logan, Vi és Kayler, közös bennük, hogy mindannyian olyan szituációkba kerülnek, ahol keményen szembe kell nézni nem csak a külső fenyegetésekkel, de saját magukkal is. Meg kell találniuk és elfogadni azt az embert, akivé váltak. Az ő személyes útjukat és sorsukat követhetjük,miközben a fent említett többiek inkább a cselekmény mesélés eszközei.
A regénynek sötét a hangulata, tele van horrorral, kegyetlenséggel és erőszakkal, Weeks-nek érdekes gyerekkora lehetett, mert néha iszonytatóan beteg dolgokról ír, amik fogalmam sincs, hogy jutottak eszébe. Emiatt lehet, hogy sokaknak „too much” lesz a könyv, de én imádtam, már most elkezdeném az újraolvasást.


A történetből nem maradhat ki egy epikus méretű brutális csata, a könyv végén egy akkora jóféle függővéget kapunk, hogy nem hiszem kibírom a várakozást decemberig, akkor jelenik meg a befejező rész Az árnyakon túl címmel. Tuti biztos csemege lesz, még azt is megkockáztatnám halkan, hogy fantasy klasszikus született.

2011. június 13., hétfő

Baráth Katalin: Türkizkék Hegedű

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot. 

(Tóth Árpád - Lány a hegedűvel)

A szép lassú cselekményű, gyönyörűen fogalmazott Fekete Zongorának végre megérkezett a folytatásai is, a jóval pörgősebb Türkizkék Hegedű. A cím persze ne tévesszen meg senkit, sőt az én kis verses tisztelgésem se, mivel ebben a részben nincs semmi féle hegedű, pláne nem türkizkék. Ez már inkább a sorozat címére utal, mint a valódi cselekményre.

Ókanizsai Dávid Veron igazán az a szereplő, akit nem lehet nem szeretni. Igazi modern nő, aki magára nézve sajnálatos módon, a mi szempontunkból pedig örömünkre, kicsit korábban született a kelleténél. Hiszen ha bele gondolunk, a századelőn nagyon ritkán lehetett olyan nőkkel találkozni, akik ellent mertek mondani a férfiaknak, szembe mertek szállni bárkivel, akár még saját magukkal is, és műveltségük meghaladta az átlagot. Persze ha Veron ma élne, nem is lenne regény, hiszen akkor nem hatalmas féltégla méretű könyvekkel fegyverkezne fel a tolvajok ellen, és az sem lenne különleges ha egy nő férfi ruhában pompázik. 

Veron elhagyta Ókanizsát, és Budapesten dolgozik immáron újságíróként. Nincs ugyan mindig megelégedve azzal, milyen cikkeket kell írnia, de Veron van olyan kreatív, hogy becsempészi a saját művészi költeményeit is a lapba. Egy nap azonban megtörik Veron nyugalmas élete, - (már ha ezt bármikor annak lehetett volna nevezni) , ugyanis újdonsült barátnőjének, a gazdag polgári származású Marának hatalmas gondja akad. Mara szerettett elhunyt barátnőjének a gyermekét, Dedét vitte vissza az árva házba, és hiába nézte végig, ahogy besétál a nagy vaskapun, Dede sosem érkezett meg oda. Így Mara, Veron és az útközben hozzájuk csapódott Lipovszky - aki nem más, mint Dede megkerült nagybátyja - útnak indulnak, hogy megleljék a kisfiú nyomát. Füredtől egészen Fiuméig (Rijeka) vezet az útjuk. 
Azt kell mondjam nekem ez a rész jobban tetszett sokkal, mint az első. Lehet, hogy a sok helyszín tette, vagy az, hogy itt szimpatikusabbak voltak a szereplők. Mindenesetre nagyon tetszett, egyedül Remete Pistát hiányoltam belőle, nagyon megkedveltem az előző részben. 

Nem igazán tudnék rosszat mondani erre a könyvre. Ha megfeszülök sem sikerül. Baráth Katalin regény világát valaki vagy szereti, vagy nem, nincs köztes állapot. Az a hangulat amit teremt, olyan fantasztikus, hogy úgy érezzük, igazán vissza repülünk a múltba, és valóban ott ülünk azokban a kávézókban, azon a vonaton... stb...
Remélem még sok részt olvashatunk Veronról, de valahol a belső, kis gonosz énem arra is kíváncsi lenne, vajon Veronból mit hozna elő a háború, bármennyire nem is illik ez a könyv atmoszférájához. Persze ki tudja, mit hoz a jövő. Tízből kilenc.

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobo -nak!



2011. június 12., vasárnap

Lauren Kate: Fallen



Nálam lassan ez már kezd igazi közhellyé válni, de az az igazság, hogy amikor megláttam a Fallen borítóját, elvesztem. Egyszerűen annyira szép, hogy az ember képes ülni fölötte, egy betű elolvasása nélkül, és gyönyörködni benne. Őszintén mondom, nagyon tartottam a könyvtől, hogy ismét csalódnom kell egy szép borítós történetben. Ahol olvastam róla, mindenhol megosztotta az embereket, nagyon vacilláltam a Könyvhét előtt, hogy megvegyem- e avagy sem. Bűn lett volna ott hagyni.


Luce maga sem tudja mi történt Trevorral. Éppen ezért úgy gondolták a szülei és a hatóság is, hogy nincs helye a normális emberek között, ugyanis nincs semmi reális magyarázat arra, hogy történhetett meg ez a katasztrófa. Luce- t beteszik egy javító intézet szerű helyre, ahol teljesen el lesz vágva a külvilágtól, kivéve a heti egyszeri tizenöt perces telefont. Luce teljesen magába van roskadva, fél ettől az új helyzettől, fél a sok fura alaktól akik körül veszik. Már az első nap nagyon különös dolog történik vele, megpillant egy srácot, Danielt, aki valami különleges módon vonzza. Úgy érzi már ismerik egymást valahonnan...

Az ismertetőm lehet kicsit átverős, az utolsó mondat miatt, de persze nem kell aggódni,  ebben a könyvben is van valamennyi szerelem, hiszen manapság melyik tiniknek szóló urban fantasy-ban nincs? Ellenben nincs közép pontban cseppet sem. Nem arról szól a könyv, hogyan kerülnek egyre közelebb egymáshoz, sőt Daniel figurája a könyv első két- háromszáz oldalában kimondottan taszító, persze ennek is megvan a maga oka.

Aki pörgős, "minden - oldalra- jut - egy - akció" típusú könyvet vár, csalódni fog. A Fallennek nem ebben áll a varázsa. A történet nagyon lassú, viszont így az írónőnek van ideje arra, hogy minden szálat szép lassan bogozzon ki, nem siet, és ez esetben ez még egy pluszt is adott a Fallennek. Nekem kimondottan tetszett ez a lassú tempó, persze kellett hozzá az a fantasztikus és misztikus hangulat, ami egyszerűen körbe vett minket miközben olvastuk.Magam is ledöbbentem rajta, de kifejezetten jól esett nem E/1-ben olvasni most. Főleg mert Luce-t nem kedveltem annyira, és nem igazán voltam kíváncsi a közvetlen gondolataira, valószínűleg az írónő is úgy láthatta, akkor tele lett volna nyavajgással a könyv. Így viszont pont elég volt.

Ami kicsit zavart, hogy a Prológussal rögtön lelövi Lauren a fő poént, (én akkor sem árulom el mi az) és így végig pontosan tudtam mire számítsak.

A másik problémám a vége volt. Kicsit több oldalt is rászánhatott volna, ugyanis olyan gyorsan történt minden a végén, hogy azt a lassú folyású történet miatt, indokolatlannak éreztem, sőt zavart is kicsit. Valahogy nem vágytam ilyen befejezésre. De az Epilógus után úgy döntöttem nem fújok a végére, így csak egy pontot fogok levonni, mert egy ilyen epilógus után mindenki azonnal olvasná tovább a könyvet.

Számomra tehát tízből kilenc a könyv. Nagyon várom a következő részt, és meleg szívvel ajánlom minden olyan urban fantasy rajongónak, aki szereti a sötét hangulatú, kicsit darkos könyveket. Ezen ugyanis nevetni senki sem fog, de nem is vágyna rá, miközben olvassa. A borító nagyon visszaadja az egész könyv hangulatát. A Fallen végre megdöntötte azt a sztereotípiámat, hogy a szép könyvek belül üresek, ez a regény egyszerűen kívül belül fantasztikus!

2011. június 11., szombat

Jane Austen: Büszkeség és Balítélet


Az idei év hiánypótló projectje nálam, hogy megismerkedem néhány világhíres klasszikus regénnyel. Kezdtem a Zabhegyezővel, amitől nem voltam elájulva, aztán folytattam a Büszkeség és Balítélettel, ami már egy teljesen más dimenzió.


Tartottam ettől a könyvtől, hogy majd terjengős, unalmas leírásokkal tarkított sótlan love sztorit kapok. Nagy szerencsémre nem így történt, nagyon kellemesen csalódtam. Jane Austen nagyon jól ír, nem tudom miért, de teljesen megdöbbentett a humora. Fogalmam sincs miből gondoltam, hogy egy, az 1700-as években íródott szerelmes regényben nem lehet humor, és nem csak az, hanem szarkazmus, helyenként cinizmus. Csak úgy dagadt a májam olvasás közben a gyönyörűségtől!


Gondolom a történetet nem kell bemutatnom hosszan, mert rajtam kívül már mindenki olvasta. Adott 5 db hajadon nemes, ám szegény lány egy unalmas kisvárosban, ahova hogy hogy nem, pont most érkezett egy csapat vörös kabátos tiszt, és új magas rangú nőtlen szomszédok. A vidéki kisvárosi élet monotonságát csak a bálok színes forgataga töri meg.

A központban a Benett család áll, ahol a családfő – Mr. Benett- elkövette azt a hibát 30 éve, hogy feleségül vett egy nagyon buta sápítozós hárpiát – Mrs. Benett-et. Mindezek ellenére, az öreg derűs cinizmussal szemléli életüket, és ha teheti, elvonul könyvtárszobájába. (Nagy kedvenceim azok a jelenetek, ahol Mr. Benett cinikus humora jut előtérbe.) Aztán ott vannak a lányok, mind különböző egyéniség. Jane, a legidősebb, aki mindenkiben meglátja a jót, minden idők legnagyobb naívája, de jól áll neki, ettől szerethető. Heves érzelmeket táplál Mr. Bingley, a már említett új szomszéd iránt, ami viszonzásra is talál, ám semmi nincs bonyodalom nélkül…

Jane után a sorban következő nővér Elizabeth, aki számomra a regény igazi főszereplője, egy intelligens, gyors észjárású, önfejű lány, akinek jól felvágták a nyelvét. Ő „Miss Balítélet” a könyvben, pontosan úgy, ahogy az ő Mr. Darcy-ja „Mr. Büszkeség”.


A többi 3 húg inkább a kedves mamára ütött, nem sűrűn álltak sorba amikor az észt osztogatták, nincs szűrő az agyuk és a szájuk között, amivel gyakran szégyenbe hozzák idősebb testvéreiket és apjukat.
Hm, azt ígértem nem írok sokat a regényről, nem nagyon akar összejönni:) Annyira nagyszerűek a karakterek a regényben, egyedi és kidolgozott mind, könnyű lenne hosszú jellemzéseket írni róluk.


Talán pont a karakterek sokszínűségében rejlik a regény időtálló sikere. Vagy talán még

abban, hogy utolsó betűjéig hisz a szerelemre épülő házasságban, még akkor is, ha a helyzet kilátástalan, hiszen hozomány nélküli kisasszonyoknak nem sok esélye volt abban az időben szabad akaratukból jól házasodni. Jah, és hát a legfontosabban majdnem elfelejtettem. Mr. Darcy, a tökéletes férfi, a siker kulcsa! Tudom, hogy nagyon klisés imádni Mr. Darcy-t, nem tehetek róla, kellene otthonra (főleg, hogy őt nem tudtam másképp vizualizálni, csak Colin Firth-ként).

A regény hatására megnéztem a BBC minisorozatát, ami egy hihetetlen telitalálat. Így kell filmadaptációt készíteni kérem szépen!

Szóval kijelenthetem, hogy áldozatul estem, becsatlakoztam a B&B népes rajongó táborába!

2011. június 2., csütörtök

Baráth Katalin: Fekete Zongora




 Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.

Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Nagyon régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Egészen addig jutottam, míg minden boltból elfogyott, és nekem már nem jutott egy példány sem belőle. Szerencsére egy kedves molytól kaptam egy nagyon jó állapotú példányt, így végre én is elolvashattam a híres neves Fekete Zongorát.

Dávid Veronika Ókanizsán él, egy Isten háta mögötti kis városkában, nem messze a határtól. Nyugodtan csücsül a boltban, ahol dolgozik, épp álmodozása kellős közepén tart, mikor betántorog az ajtón Vili, a város bolondja, majd össze is esik. Az esés okozója egy hátból kiálló bicska. Veron rögtön intézkedik, sőt mi több be is áll a nyomozásba, amik egyenesen Ady Endre: Fekete Zongora című verséhez vezetnek.

Azt kell mondjam, a krimi szál nem kiemelkedő, sőt hozzá teszem egy percig sem érdekelt ki a gyilkos. A végén pedig egyáltalán nem csodálkoztam. Néhány elég átlátszó utalással ugyanis, azt hiszem, szegény igen hamar le lett leplezve. Hozzáteszem annak ellenére, hogy mindenhol fel van tüntetve a könyvön, hogy ez egy krimi, alapvetően még sem az.

Persze, jobban én sem tudnám behatárolni, mert ilyen könyv, mint ez, nem nagyon van több. Csinálhatnék neki egy külön csoportot is, hogy a Baráth Kati féle regények.

Annak ellenére, hogy a krimi száltól nem estem hasra, a könyvtől bizony erősen toccsantam, ugyanis nem igazán számítottam arra, hogy engem valamennyire is meg fog érinteni. Ennek az ellenkezője történt. Egyszerűen csak beszippantott a regény hangulata, úgy éreztem tényleg visszatértem az 1900- as évek elejére, egy nyugodt kis városkába.

A szereplők is annyira emberiek, hogy szinte mindet szerettem. Kicsit népmese belinek éreztem olykor- olykor őket, de ez Ókanizsa különleges hangulatához hozzátartozott. Hihetetlenül élveztem a leírásokat is, szinte minden részletet láthattunk miközben Kati vezetett minket.

Nagyon nagyon jó volt, kilenc pontot rögtön adok is neki, már el is kezdtem a sorozat következő darabját, a Türkizkék Hegedűt. Nagyon ritkán fordul olyan elő velem, hogy egy sorozat köteteit egymás után olvasnám. Most kivételt teszek, ugyanis még nem akarom elengedni Veron világát. Egyszerűen csak jó benne lenni. Néha én is úgy élnék a múltban.

2011. június 1., szerda

Szavazzatok Barrons-ra, a mindent eldöntő!

Nagyon köszönöm nektek a sok segítséget, megérte a fáradozás, mert Barrons ismét jött, látott és győzött, méghozzá majdnem nyolcvan százalékos szavazási aránnyal. Most már csak egy apró lépés választ el minket a novellától, ismét kérnék tehát mindenkit, aki olvassa a blogomat, hogy tegyen nekem, és minden Tündérkrónika rajongónak egy szívességet, szavazzon Barronsra. Ismételten megígérem, hogy amint Moning kiteszi a honlapjára a novellát én azonnal lefordítom, nem hetekkel később olvashatjátok majd, hanem csak egy- két nappal később magyarul. Az eredmény hirdetés pénteken lesz.És íme egy kép most kivételesen V'Laneről. A kép rákattintva nagyobb méretben is megtekinthető. És persze a linket sem felejtettem el:

http://vampirebookclub.net/alpha-showdown-final-round-jace-vs-barrons/