Click Here For Free Blog Backgrounds!!!
Blogaholic Designs

2011. április 30., szombat

Stacey, O' Brian: Wesley, Kedvesem


Elnézéseteket kérem, hogy ismét ez a könyv került elő a blogon, de az az igazság, hogy annyira el akartam olvasni, az alapján, amit Titti mesélt róla, hogy szinte a kritikája után rögtön neki is láttam. Öröm volt olvasni ezt a könyvet, az első sortól, az utolsóig.

Stacey biolgóus, foglalkozott már főemlős majmokkal, de egy állás ajánlat során átkerül egy madarakat, konkrétabban baglyokat vizsgáló részlegbe. Egyik nap találtak egy kicsi gyöngybagoly fiókát, akinek sérült a szárnya, emiatt sosem lesz képes a vadonban boldogulni. Meg kérdezték Stacey-t gondoskodna-e a kicsi jövevényről. Stacey gondolkodás nélkül mondott igent, és ezzel megkezdődött az életre szóló közös kaland bagoly és ember között.

Wesley-vel nem könnyű együtt élni, ő nem papagáj, vagy egyéb madárka amit csak úgy be lehet zárni egy kalitkába, hogy ott éljen élete végéig. Wesley egy ragadozó, akinek rengeteg speciális dologra volt szüksége az életben maradáshoz. Ha ez nem lenne elég, Wesley- t minden érdekelte, rengeteg felfordulást okozott, és az idegenekkel kissé agresszív volt.

Stacey-t semmi sem zavarta, olyan dolgok sem amiket én elhűlve olvastam. Igazán olyan ember volt Ő, aki mindent feláldozott azért, hogy a baglyának jó legyen. A legfontosabb persze az, hogy ezt sikerült is elérnie.

Wesley szeretet
A könyv nincs extra nyelvezetben írva, nincsenek szép leírások sem benne, de itt nem is ez a lényeg. Nagyon kiérződik ellenben az, hogy Stacey mennyire- de mennyire szerette Wesley-t. Minden legapróbb kis emléket igyekezett megtartani tőle, a tollaitól kezdve a bagolyköpetekig.

Ez a könyv valami álom szép, nagyon jó minőségű borítója van, jó minőségű lapokkal, a keménykötés nem torzult olvasás közben.
Ez tipikusan az a darab, amit jó kézben tartani. Külön tetszettek a képek Wesleyről, így még jobban megismerhettük a kicsi baglyot.

Az Észak Amerikai Gyöngybagoly
Érdekességként tenném hozzá, hogy az Őrzők című mozifilmben szereplő főszereplő baglyok is Wesley fajtájához tartoztak.

Számomra a könyv tízből tíz, bár én a legtöbb állatos történettel elfogult vagyok. Mégis úgy gondolom, ez egy kiemelkedő darab. Igazán az a könyv, amit azt kell mondjak, minden embernek el kéne olvasnia. Van kinek azért, mert ismeri mi az a szeretet, amit egy állat adni képes, és van akinek azért mert fogalma sincs milyen mikor a szeretett kedvencünk a szemünkbe néz. Hátha kicsit jobban megértenék az olyan bolondos állattartókat, mint mi, és hogy általában miért értetjük meg magunkat jobban  velük, mint a beszélő emberekkel.

2011. április 29., péntek

Jonathan Stroud: A Szamarkandi Amulett



Nem is értem, én miért nem találtam rá erre a sorozatra korábban. Ez egy varázslós, pörgős, humoros sorozat, ami ráadásul az én szívem csücske; Angliában, Londonban játszódik, és fantasztikus hangulata van. Kedves Titti barátnőm könyvei között kutattam a molyon, a kedvenceit nézegettem valami miatt, amikor rákérdeztem, mi az a "Bartimaeus trilógia" köztük. Sosem hallottam róla. Nem kis fejmosás után megszereztem az első kötetet. Nem is bántam meg.

Bartimaeus egy dzsinn, nem is akármilyen, legalábbis Ő úgy gondolja. Ami biztos, humor terén igazán el van eresztve. Egyszer csak megidézi Őt egy 12! éves varázsló tanonc, Nathaniel, és megkéri, hogy lopja el a féltve Őrzött Szamarkadni Amulettet, ami egy nagy hatalmú mágusnál van, és nagyon sokan őrzik.Bartimaeus nem igazán örül a dolognak, de ez csak a jéghegy csúcsa.

A könyv telis- tele van nagyon jól megmunkált, fantasztikusan kitalált karakterekkel. Itt senki sem fekete vagy fehér, ahogy egy gyerek könyvtől megszokta az ember, még a két főhősre sem lehet azt mondani, hogy makulátlanul jók, és csak jót akarnak. Mindkettőnek vaj van a füle mögött.

A világ is nagyon egyedi, hihetetlenül jól felépített. A könyv elején azonnal bele csöppenünk minden magyarázat nélkül, mégis nagyon hamar otthon érezzük magunkat a dzsinnek, koboldok, mágusok, afriták és egyéb különleges lények között.

Külön nagyon tetszettek a lábjegyzetek, ahol Bartimaeus folyton mindent megmagyarázott, vagy éppen plusz információval járult hozzá a történet menetéhez, esetleg poénkodott egy jót, ami a legjobb szokása.

Képregény borítója
A borítótól sajnos nem estem hasra, sokkal szebb az eredeti, vagy egyéb más külföldi borítók, de sebaj, a lényeg, hogy a magyar olvasókhoz is eljuthatott. Nagyon örültem annak is, hogy kemény kötésben jelent meg a könyv, kimondottan jó minőségű fűzésben, egy darabig nem fog szétesni, az biztos. Ellenben a lapok WC papír minőségűek, rosszabbak mint a Harry Potter- nél.

Aki igazán nagy rajongója a sorozatnak, az külön örülhet, mivel nem rég megjelent a Bartimaeus trilógia első kötetének képregény változata is. Kissé Harry Potteresre sikerült a képen a címszereplő Nathaniel, de a könyvben köze sincs Potter alakjához úgyhogy inkább meg se szólalok.

Mindent össze vetve ez egy fantasztikus könyv, nagyon örülök, hogy rábeszéltek, abszolút kedvenc lett, megérdemli tőlem a tízből tizenegy pontot is. Hiányzott már nekem ez a mágusos varázslatos hangulat, amit legutóbb csak a Harry Potternél érezhettem. Persze ez a könyv nagyon más, ez nem Potter, de aki szereti Harry-t, az Bartimaeust, és Nathanielt is szeretni fogja.

2011. április 28., csütörtök

Karen Chance: Átölel az éjszaka

Remélem mindenki számára triviális, és feleslegesen mondom, hogy fennáll a spoiler veszély, mivel ez a regény a Cassandra Palmer sorozat harmadik része.

A történet ugyan abban a felfokozott tempóban folytatódik, ahol abbamaradt az előző rész. Pritkin, az Ezüst Körből kiugrott mágus és a Pythiává avanzsált Cassie föld alatti alagutakban kutatnak a Codex után, közben természetesen megakarják ölni őket, mivel többen is keresik a könyvet, ki-ki más indokból.

Lényegét tekintve, az egész sztori ennyiből áll. Keresik a nagybetűs Codexet, és próbálnak életben maradni, nem valami bonyolult, ugye? Ez az ősöreg Merlin tollából származó nagyhatalmú varázskönyv tartalmazza annak a geis-nek az ellenvarázslatát, amely Mirceát és Cassie-t köti össze. Elég trükkös ez a geis dolog, mert az előző részben sikerült a főhősnőnek véletlenül megdupláznia az igézetet a mester vámpíron, aminek következtében 100 éven keresztül volt ideje a geisnek őrületbe kergetni Mirceát, aki szépen lassan annyira bedilizik ettől, hogy a Konzul fontolgatja végső kiiktatását.

Az első 150 oldalon nagyon szenvedtem, kifejezetten untatott a hajsza, csörtetés, menekülés, sebesülés, hahh! Már az előző részekkel is ez volt a problémán. Azután egyszer csak elkezdett beindulni a történet is, kiderülnek meglepő dolgok Pritkin származásával kapcsolatban, Mircea is mesél magáról, és érdekes flikk- flakkokat eszelnek ki az időben. Volt egy cuki kis ruhatervezős shoppingolós jelenet Francoise-zal - a boszorkánnyal -, ami kifejezetten tetszett valamiért, ezen kívül végig funny volt ahogy Pritkin és Cassie cseszegteti egymást (néha szóban néha másképp).

Élnék a gyanúperrel, hogy az írónőnek férfi testszőrzet fétise van, gyakran kitér rá, hogy a mágusnak milyen bársonyos dús és szőke, valamint a vámpírnak milyen fekete selymes és szamárvezetős. Kíváncsi lennék Ms. Chance melyiket preferálja, csajos bulikon mindig feljön ez a téma, én oda jutottam, hogy mindig az a kedvenc, ami éppen elérhető! Visszatérve a könyvhöz, talán majd a következő két részből (Curse the Dawn , Hunt the Moon) kiderül, hogy melyik fazon a nyerő Cassie-nél (bár én még mindig Thomas-ra szavazok). A borító szerintem kifejezetten jellegtelen, olyan mintha félbehagyták volna. Elég sokszor nyiffogok azon, hogy miért nem lehet megtartani a könyv eredeti borítóját, mert az mennyivel szebb, mint a magyar változat, itt sajnos fordított a helyzet, mert megtartották, ami nagy kár volt. A kötés minősége is hagy kívánni valót maga után, hiába vigyáztam rá, nem tártam szélesre, mégis végig betört a gerince. Mindent összevetve rosszul indult ez a rész (és különben sem nagy kedvencem a sorozat), de volt olyan izgalmas/érdekes a továbbiakban, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra.

2011. április 22., péntek

Bree Despain: Dark Divine

 Először elhatároztam, hogy ezt a könyvet nem fogom megvenni. Naná, hogy nem. Egy papos romantikus tini urban fantasy-t?! Nem ejtettek engem a fejemre... Aztán amikor elsétáltam a könyvünnepre, megláttam a borítóját, és nem bírtam otthagyni. Tudtam, hogy nem ez lesz életem nagy választása, de egyszerűen csak kellett nekem.

Grace egy ízig vérig vallásos családban nő fel, sőt az ő apja irányítja a parókiát, és ő a helyi pap is. Élete arról szól, hogy segíteni kell a szegényeknek, a rászorultaknak. Emellett a művészet az ő világa, és a festegetés. Egy nap amikor betoppan az iskolába, szembe találkozik a gyermekkori szerelmével, Daniel-el, akin azonnal látszik, hogy már nem az a kezes bárány, aki valaha volt. Amint Grace szülei megtudják, hogy a fiú újra a városban van, azonnal eltiltják tőle a lányt. De Grace-ben megszólal a kisangyal (vagy az ördög) és segíteni akar a fiúnak, és újra meg akarja ismerni.

Tudom, ez nem hangzik valami izgalmasan. Ez így is van ugyanis ez a könyv egy cseppet sem érdekfeszítő. Körülbelül a felénél rá is döbbentem, hogy addig nem szólt semmiről. Csak megismertük a szereplőket, de ugyanaz ismétlődött benne. A feléig viszonylag gyorsan haladtam a könyvvel egyébként, de utána már erőltetnem kellett , hogy befejezzem.

A másik nagy gondom az volt, hogy szinte a tizedik oldaltól tudtam, mi is lesz a főbonyodalom, mi lesz a könyv vége, és nem viccelek, a századik oldalon tudtam, mi lesz majd a csattanó. Ami persze ezek után inkább csalódás volt mint csattanás.

A hajam égnek állt ettől az imádkozós, álszent bagázstól. Nem szeretem én az ilyet. A mai világban egy lány nem vehet fel spagetti pántos top-ot? He? Vagy hogy elmondanak egy imát és beindul az autó? Jaj komolyan, most emiatt a könyv miatt meg kéne térnem? Ez a vonal zavart a legjobban. Természetesen nem elfeledve azt, hogy ebben a könyvben is egy kis szent a főhősnőnk... Na én az ilyenekkel nagyon nehezen tudok azonosulni. Nagyon nagyon nehezen.

A  fordítás a szokásos. Nekem kissé túl egyszerű tőmondatos, de ahogy látom az angol is teljesen ilyen, "tvájlájtsztájl" szerint íródott... 

A borító viszont életem legszebb borítója. Ne kérdezzétek miért vagyok oda egy lila anyagba bugyolált női lábért... Egyszerűen csak tetszik, jó nézni, jó megfogni, és még így is, hogy olvastam, nehezen szánom rá magam, hogy eladjam. Nagyon nagyon nehezen.

Igazság szerint nem mondhatnám, hogy csalódtam, mert tudtam valahol, hogy ez a könyv nem lesz az az igazán ütős darab. Kikapcsolódásnak tökéletes volt. Ez egy igazi kis limonádé, nincs benne semmi extra, ellenben minden szokásos klisét megtalálhatunk benne, amiért szeretjük ezeket a típusú könyveket. Számomra tízből öt. De csak a borító miatt!

2011. április 19., kedd

Charlaine Harris: Por és Hamu

Már lassan egy éve volt, mikor angolul megkaptam a sorozatot, a Hetedik Harapásig kibírtam, hogy magyarul olvasom, hiszen Sookie története alapvetően epizódokból áll, de valamiért ott, annak a kötetnek a végén elpattant bennem valami, és egyben kiolvastam az összes létező Sookie kötetet. Nem is akartam kritikát írni az angol verziókról, mert ez a három könyv nekem teljesen összeolvadt, kivéve talán az utolsót, aminek nagyon egyedi a története (arról írtam is kritikát itt megtalálhatjátok).

Sookie épkézláb hazakerült a szállodai robbantások után, Quinn, a pasija eltűnt, ráadásul a Shreveporti farkasfalkáknak is elkezdik irtani a női, tisztavérű farkasait. Ha ez még nem lenne elég, úgy néz ki vámpír háború is készülődik, és Sookie megismeri a legöregebb élő rokonát, aki több ezer éves és bizony, tündér.

Nagyon szeretem a magyar Sookie fordítások stílusát, így újraolvasva is élveztem a történetet, bár ennek a könyvnek, a Hetedik Harapás-hoz képest igencsak leült a története. Ismét azt érzem, hogy ez is egy átkötő könyv a nagy bumm előtt.

Ebben a részben romantika nincs is, egyszer kétszer van csak jelen Eric, akkor persze remekel, de egyébként itt inkább Sookie lelki vívódása van a középpontban, szerintem ez az oka annak, hogy annyian nem szeretik ezt a részt.

A történet végig izgalmas, bár már kezdem unni a mártír Sookie szerepét, ezen lehetne már változtatni, de most már legalább nem minden pasi belé szerelmes. Ebben a kötetben több krimi és rejtély szál is van, és a vége, a megszokottól eltérően, lezáratlan.

Nekem most egy darabig elég volt Sookie-ból, mindenki örüljön, ugyanis május 3.- án jelenik meg Amerikában a 11. rész. A megjelenés napján már meg is rendelem, és igyekszem minél hamarabb elolvasni, és tudósítani nektek róla.

A borító nem kiemelkedő, de végre nem is csúnya, nincs sok reklám a hátulján sem, és szerencsére nem is törik, nyugodtan lehet olvasni, nem kell alig kinyitva kukucskálni a betűket. Továbbra is sokallom az árát, de ez már nem lesz olcsóbb.

 A Por és Hamu cím ismét abszolút értelmetlen számomra, mint szinte a sorozat összes magyar címe, de sebaj, már megszoktam.

Számomra tízből hét, messze nem a legerősebb darabja Sookie világának, de élvezetes, dinamikus olvasmány. Tipikusan az a történet, amit akkor kell olvasni, ha fáradtak vagyunk, mert ez a rész nem különösen fogja leterhelni az agytekervényeinket.

2011. április 18., hétfő

Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem

Egy bagoly és egy lány különös és különleges története



Stacey O’Brien egy biológus-lány, aki a Caltech kutatóintézetben dolgozik. ’85-ben hozzá kerül örökbe – szárnyideg rendellenesség miatt- egy pár napos gyöngybagoly fióka, 19 boldog évet töltenek egymás mellett, a majdnem két évtizedig tartó kapcsolatuk mérföldköveit sűríti egybe a történet.

Nagyon sok nehézséggel jár felnevelni és együtt élni egy vadállattal, olyan dolgokat tett meg nap mint nap a baglyáért Stacey, amitől a legtöbben sikítva fordulnánk sarkon és futnánk mint Forest… Mint megtudtam, egy gyöngybagoly csak egereket ehet, erre van berendezkedve az emésztő rendszere, ezeket a cinciket be is kell szerezni, ami hagyján, mert le is kell ölni őket, napjában legalább négyet. Az írónő rajongását mutatja, hogy még a bagolyköpeteket is eltette emlékbe, rengeteg áldozatot hozott Wesley-ért, teljesen berendezkedett a bagolymódira, valamilyen szinten alárendelte magát az állatnak, amiért viszont csodálom, hogy mindezt boldogan és zokszó nélkül tette. Én magam is imádom az állatokat, 6 éves korom óta van kutyánk otthon, de nem vagyok biztos benne, hogy képes lettem volna végigcsinálni amit Stacey az első egy évben. A másik oldalon persze rengeteget kapott Wesleytől érzelmileg, átsegítette olyan nehézségeken, amik az életét mentették meg, valamint játékos, jókedvű, mindig bohókás természetével nagyon jó társa volt.

Aminek külön örültem, hogy nem egy nyáltól csöpögő leírás a könyv, hanem tele van hasznos ismeretterjesztő információkkal, nem csak baglyokról. Általában ír a biológusokról, mint furcsa szerzetekről, mesél a családjáról is. Nagyon jól van megszerkesztve a könyv, egy percig nem unalmas, és végig témánál marad, holott az írónő élete is épp elég érdekes lenne ahhoz, hogy a középpontba kerüljön. Nagyon tetszettek a képek Wesleyről, még közelebb hozta a történetet a szívemhez. Sokat mosolyogtam olvasás közben és néha pityeregtem is. Utóbbi oka, hogy sok szép és fájdalmas emlékeket idézett fel bennem a történet(írás közben rápillantottam Anett kutya fotójára az asztalomon, könnybe is lábadt a szemem egyből). És akkor itt el is érkeztünk oda, hogy kinek is ajánlanám a könyvet. Egyrészt azoknak természetesen, akik bolondulnak az állatokért, fogékonyak a biológia tudományára, és bármilyen morbidul is hangzik, de neveltek fel és veszítettek már el kutyát, macskát, tigrist, gilisztát, akármit. Szerintem csak az tudja megérteni az írónőt, aki már szeretett nagyon-nagyon egy állatot.

Amint utána néztem, egész kis Wesley kultusz alakult ki a neten a könyv megjelenése óta. Stacey 2008-tól írja a blogját jelenleg is, sok háttérinfóval szolgál itt: wesleytheowl.blogspot.com. A könyvnek van saját honlapja is (www.wesleytheowl.com), ahol édes kis baglyos apróságokat is lehet venni a Wesley store-ban, lehet kísértésbe esem…

2011. április 15., péntek

Rafael Ábalos: Grimpow

A fülszöveg alapján nagyon kíváncsi lettem a regényre, hihetetlenül örültem, amikor előolvasásra megkaptam recenzióként. De megjelenés első napján már a könyv is a kezemben volt, mert azt gondoltam, nekem ez biztosan tetszeni fog, hiszen olyan szép, hiszen fantasy, nagyon sikeres és nem amerikai az író.

Nagyon ritkán hagyok félbe könyvet, sőt, szinte soha. A Grimpow-val megtettem. Van egy olcsó, olvasatlannak tűnő példányom, - ha bárkit is érdekelne a kritika után - látni sem akarom, pedig tényleg maga a könyv gyönyörű.

Grimpow egy nagyon fiatal tolvaj fiú, aki Durlibbal, a főkolompos haverjával, talál egy holttestet akinek a kezében van egy kő. Sok pénz is van nála, meg mindenféle ékszer, de számunkra a kő a lényeg... Hármat találhattok melyik kőről van szó! Bizony! A Bölcsek Kövéről! Jaj de lerágott csont ez már. Itt persze még latin néven is emlegetik. Ennyivel okosabb lettem. Na de nagyon elkalandoztam, szóval Grimpow megfogja a Bölcsek Kövét, és hirtelen nagyon okos lesz, tudni fog írni- olvasni, ismeretlen tudományok tudora lesz stb... Talál egy levelet is a lovag zsebében, mi szerint meg kell keresniük valakit. Ezért elindulnak Durlibbal, (egészen egy apátságig jutnak), hogy ott megszálljanak, ahol rájuk tör pár francia lovag, és a halott férfit keresik...

A könyv nekem a 380. oldalig nem indult be, végig vontatott és unalmas volt. Semmi igazán érdekes nem történt benne. Kérdem én, ha ez a könyv gyerekeknek íródott, akkor ugyan miért mesél az író szárazan az európai történelemről? Melyik gyereket fogja évszámra pontosan érdekelni, hogy mikor milyen keresztes háború, vagy török csata zajlott? De ha legalább érdekesen lenne leírva... De nem! A felnőttet azért nem köti le, mert jó esetben már ismeri a történelmet.

Arról nem is beszélve, hogy ismét egy Bölcsek Köve történet, alkimisták helyett tudósokkal ,a plusz csak a  sok furcsa név. A fantasy összesen annyi, hogy a bölcsek köve titkokat rejt. Ennyi... Nahát nekem ettől nem lesz egy könyv sem fantasy. Azt hittem végre nem a brit mondakörből kapunk mágusokat, hanem mondjuk a németektől, vagy pont a spanyoloktól. Megismerhettük volna egy újabb kultúra mese világát. Sajnos nem ez történt. Pedig amennyit tudok a spanyolról, az is nagyon érdekes.

A Grimpow borítója egyszerűen csak gyönyörű, jó fogni, bár hatalmas csalódás volt, hogy nem kemény kötésű, így ilyen formában nem éri meg a 3500 forintot. Főleg, mivel olyan hatalmas sorközök vannak benne, hogy csak na. Fene érti miért nem lehet normálisan nyomtatni egy könyvet... Biztos nem lenne olyan vastag és akkor kevesebbért lehet eladni. Annyit szép csöndben megjegyeznék, hogy a könyv hátlapját azok a nagy elütő piros betűk igencsak elrondítják.. lehetett volna mondjuk az arany vagy ezüst... de nem piros... Annak ellenére, hogy nagyon szép a magyar (és angol) borító, a német fényévekkel jobban tetszik!

Lényeg a lényeg. Nekem hatalmas csalódás. Sablonos esetlen, erőltetett karakterek. Száraz, unalmas történet mesélés. Tízből hármat érdemel. Azért ennyit, mert ez nem egy értéktelen könyv, csak én nem tudom elfogadni. A borítója miatt is érdemelt egy pontot. De azoknak, akik pörgős, izgalmakban gazdag, gyerekeknek való fantasy-t keresnek, csalódni fognak. Ebben a témában nagyon ajánlom a Harry Pottert (aki miatt az egész bölcsek köve sztori elhíresült, hiszen be kell valljam, Potter előtt én sem tudtam mi fán terem az alkímia - az- az nem fán, kövön..), és Az alkimistát. Jó olvasást!

2011. április 11., hétfő

J. D. Salinger: Zabhegyező


Itt volt már az ideje, hogy kezembe vegyem a világirodalom egyik nagy klasszikusát, Salinger Zabhegyezőjét. Ez a könyv is része az idei „olvassak több klasszikus és szépirodalmat” projectemnek. Arra kellett rájönnöm, hogy nagy-nagy tévedésben éltem ezzel a regénnyel kapcsolatban. Valamiért azt hittem, hogy egy belevaló, vagány srác lázadásáról szól. Nem tudom, hogy nézhettem volna be ennél jobban.

Tulajdonképpen adott Holden Caulfield, 16 éves gimnazista és notórius lehervadó, akit éppen sokadik iskolájából rúgnak ki, adódik 3 napja, amivel senkinek sem kell elszámolnia, így New York-ban őgyeleg. Ez a szituáció sok-sok kalandra adna okot, mégsem történik igazából semmi, mert a legtöbb ötletet vagy cselekvés csírát elfojt a kiscsákó letargiája. Ahogy én látom, Holden viselkedését alapvetően a testvére halála határozza meg, amit évek múltán sem tud feldolgozni, ez lehet az oka klinikai unottságának,nemtörődömségének. Találkozik a mini vakáció közben volt tanárával, apácákkal,diáktársa anyukájával,egy lánnyal, akivel randizgatott, régi haverral,kurvát rendel magának, de minden irtó/állati/pokoli unalmasan vagy csalódásként sül el. Az egyetlen kivételt húga Phoebe jelenti, akit igazán szeret, és élvezi a társaságát.

Végig nehezemre esett eldönteni, hogy Holden számára valójában ennyire érdektelen, unalmas minden, vagy csak a kor divatja alapján ez a trendi tanult viselkedésforma, egy kicsit úgy, mint az emosoknál a „hú-de-depi-vagyok-minnyá-öngyi-leszek” + „life sucks and then you die” pozőrség.

A másik gondolatom az volt olvasás közben, hogy az író a nézeteit a vallásról, hitről, a társadalomról, egy gyerek szájába adta, és így kvázi kivonta magát a felelősség alól. Lehet, hogy nincs igazam különben, de emiatt nem lett valami szimpatikus Salinger. Mert rendben van, hogy egy író a karakterein keresztül tolmácsolja saját érzésit, véleményét, de itt számomra visszásan sül el, mert egy felnőtt férfi kritikáját éreztem kibukni egy kissrác szájából.

Azt olvastam a Wikin, hogy a regényt anno több országban és az USA egyes államaiban betiltották a szabadszájúsága miatt, mint az első szlengben íródott művet. Bevallom rendkívül bosszantott a könyv nyelvezete! A hervasztó, pokoli, állati, átkozott, irtó szavak nevetséges gyakorisággal fordultak elő, amire lehet mondani, hogy egy speckós írói eszköz, csak attól még nem jó. Minden egyes alkalommal amikor Holden éppen lehervadt, én legszívesebben megráztam volna, mint egy bolhás kutyát (mégsem, nem bántanák egy kutyát sem)! Szóval lehet mondani, hogy a regény mindenféleképpen érzelmeket vált ki az olvasójából, ami jó, mert nem érdektelen, és értem is, hogy az 50-es években miért számított akkora durranásnak, de mégsem tetszett. Valószínűleg nem vagyok elég művel és szociálisan érzékeny, hogy pozitívan tudjam értékelni egy non-stop finnyogó srác 250 oldalnyi filozofálgatását.

A végére egy kis pozitívum: nagyon tetszett a cím magyarázat, mindig érdekelt, hogy vajon mit jelent
a Zabhegyező, bár ennek igazán angolul van értelme, a regény eredeti címe Catcher in the rye azaz
rozsban elfogó/elkapó (igen, a rye nem is zab, hanem rozs):

"Anyway, I keep picturing all these little kids playing some game in this big field of rye and all. Thousands of little kids, and nobody's around - nobody big, I mean - except me. And I'm standing on the edge of some crazy cliff. What I have to do, I have to catch everybody if they start to go over the cliff - I mean if they're running and they don't look where they're going I have to come out from somewhere and catch them. That's all I do all day. I'd just be the catcher in the rye and all. I know it's crazy, but that's the only thing I'd really like to be."

“…elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy bele akar szaladni, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a srácfogó a zabban. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.”


2011. április 10., vasárnap

Paulo Coelho: Alef

Minden évtizednek megvannak a maga sikeres és felkapott írói. Vannak akik feledésbe merülnek, és vannak akiket mindig megőriz az emlékezet. Coelho pont ilyen, vagy szeretik vagy utálják. De az biztos, hogy napjaink egyik legfelkapottabb írója. Sosem olvastam még Coelho-tól semmit, kicsit elriasztott a nagy felhajtás körülötte. Féltem, hogyha túl nagy elvárásaim lesznek vele szemben, akkor biztosan nem lennék megelégedve egy könyvével sem. Inkább nem is olvastam Őt, annyi más könyv is van a világon alapon.

Az Alef talán nem is regény. Nem tudom mit mondhatnék rá. Egy kis életrajzi, filozofikus szösszenet Coelho tolmácsolásában a saját életének egy meghatározó problémájáról, és annak a problémának a megoldása felé vezető útról. A könyv feszegeti a vallás határait, az évszázadokon átívelő szerelmet, a reinkarnációt és még nagyon sok minden mást.

Coelho úgy érzi a megszokások rabjává válik, és valamit tennie kell annak érdekében, hogy újra megtalálja önmagát. Hirtelen felindulásból Londonban úgy dönt, hogy elmegy több országba is dedikálni, és minden héten más országban lesz megtalálható. Eközben kitalálja, hogy beteljesíti régi álmát, az- az végig megy a Transzszibériai vasúton. Ez egy két hetes út, és majdnem tíz ezer kilométer.

Amikor megérkezik Oroszországba, akkor találkozik Hilal-lal a török származású, zenélő fiatal lánnyal, aki minden áron vele akar tartani, és megszállottan hisz abban, hogy köztük egy túlvilági kötelék van. Coelho eleinte fel sem figyel rá, el is felejti, hogy találkoztak, de végül rájön, hogy Hilal a kulcs, amiért egyáltalán Oroszországba jött.

A könyv borítója hihetetlenül tetszik. Kifejezetten szolid, de ez semmit nem von le az értékéből. Ha levesszük a védő borítót, szintén egy jó minőségű kemény kötést kapunk, semmi cirádával. A könyv is jó minőségű, nem esik szét szerintem a századik olvasásnál sem. Nagyon ötletesnek találtam azt is, hogy a bekezdések közti elválasztót az "álef" betűvel jelölték. Az -az, a héber "A" betűvel.

Eleinte azt hittem, megadom Coelho-nak a tíz pontot, annyira elvarázsolt, ahogy írt. De - sajnos ez az én keresztem - nem szeretem a túl sok vallásos maszlagot egy könyvben, a vége felé kifejezetten erőltetettnek éreztem az Alef fogalmát, pláne amikor a huszad rangú mellék szereplő is tudományosan beszél róla. Sőt a vége felé, mikor már megszoktam, milyen szépen fogalmaz és ír Coelho - minden elismerésem a fordítónak - akkor már ez sem volt elég, hogy fenn tartsa az érdeklődésemet. A végkifejlet sem olyan volt, mint amire számítottam.

Számomra tízből hét, azt gondolom nem ezzel kellett volna kezdenem, de sebaj, lesz nekem még Coelho-m, már csak azért is, mert azt gondolom az Ő irodalma igazi értéket képvisel, és Ő tipikusan az az író, akit akkor is olvasni fognak, és nagyon szeretni, mikor mi már nem leszünk.

A könyvet nagyon köszönöm az Atheneum kiadónak!

2011. április 7., csütörtök

Christopher Moore: Biff Evangéliuma

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel, de mivel kicsinek is mindig az Ószövetség kalandos történetei kötöttek le jobban, ezért féltem, nem fog érdekelni Jézus felnőtté válása, még Moore tolmácsolásában sem. De sosem hagyott nyugodni ez a könyv, olyasmi ez, mint a Brian élete, nem lehet kihagyni.

Napjainkban feltámasztja Raziel angyal Biff-et, hogy írja meg a saját evangéliumát, és mesélje el, hogy lett Józsuából (Jézus héberül) a megváltó. Biff nem egy akármilyen egyén, a maga idejében ő találta fel a szarkazmust is, ez nagyon sokat elmond róla. Fiatal korukban ismerkedtek össze Józsuával, és elválaszthatatlan barátok lettek, idővel becsatlakozott melléjük harmadikként Mari is (Mária Magdolna), akibe mind ketten reménytelenül szerelmesek voltak.

Ahogy növöget Józsua, úgy jön rá, hogy neki komoly küldetése van, és csak a három bölcs (Gáspár, Menyhért és Boldizsár) segíthet neki kitalálni, hogyan is vigye véghez élete nagy tettét, avagy hogyan legyen Ő a Messiás. Így hát Biff-el neki indulnak a vak világnak, Józsua megtanul Kung-fuzni, láthatatlanná válni, sőt még egy kis szütyőbe is be tudja préselni magát idővel.  Eközben Biff egyre inkább elveszik a szexualitás rengetegében, még a Kámaszutrát is kívülről megtanulja.

Nagyon sok mindent megtanultam ebből a könyvből. (Például, hogy az Isten hangja kiköpött Darth Vader, csak nem annyira szuszogós :D ) Megtudtam, hogy Istennek bizony van humorérzéke - különben nem Biff lett volna Józsua legjobb barátja. De leginkább azt, hogy annak ellenére, hogy rengeteget nevettem  könyvön, a mondanivalója mégis sokkal jobban átjött, mintha példabeszédeket olvastam volna.

Minden elismerésem Pék Zoltánnak is, aki a könyvet fordította, ugyanis fantasztikusan visszaadta a könyv humorát, hangulatát. Minden sorát élvezet volt olvasni, szinte csak peregtek a lapok.

A borító is nagyon ötletes, de én mindig is nagy Agave rajongó voltam. Már a borítón is látjuk, ez valami nagyon más, és hogy egy kacagtató könyvvel van dolgunk. De bevallom kivételesen azért jobban kedveltem az angolt.

Nem lett a kedvenc könyvem, nem is hiszem, hogy hamar újra olvasnám, de megérte. Biztos, hogy sokkal több Moore-t is fogok olvasni, mert nagyon tetszik a stílusa, és a humora is. Valahol Pratchett és Douglas Adams közé tenném. Számomra tízből hét.

Nem vagyok ateista, de nem áll hozzám közel a Kereszténység, úgy nem, ahogy a Biblia írja, sőt sosem szerettem a Bibliát, - sokkal inkább el tudom fogadni a Buddhizmus tanait - de Moore közelebb hozta hozzám. Köszönöm neki.  Hatására bele olvasgattam az Újszövetségbe. Már megérte.

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobo-nak!

2011. április 3., vasárnap

G.B. Hellebrandt: Sherion Woods- Apály

Imádom a vízi világot, és a sellőkkel kapcsolatos történeteket, egyik kedvenc mesém a Kis Hableány volt gyerekként, éppen ezért gondoltam azt, hogy bele vágok ebbe a könyvbe, annak ellenére, hogy jót nem hallottam még róla.

Sherion Woods egy sellő aki az emberek világában él, és minden erejével küzd a környezet szennyezés ellen. Munkája során megismerkedik egy Clive nevű férfival, aki feltalálta a vízzel működő hidroautót, és hatalmas összeget ajánl fel neki ezért a cége nevében Sherion. Clive eleinte ódzkodik attól, hogy eladja a jogokat, de végül beletörődik, eközben persze menthetetlenül beleszeret Sherionba.

Azt kell mondjam a könyv alap ötlete kimondottan jó, a cselekmény érdekes lenne, de annyi logikai baki és hiba van a könyvben, ami már egyszerűen nevetséges. Értékelem azt is, hogy az egész regény mondanivalója ordítva mondja a magáét, miszerint védjük a földünket, mert nem lesz így örökre a miénk.

Sajnos ez a könyv, a jó alap sztori ellenére sem nyerte el a tetszésemet, annyi mindenbe bele tudok kötni, hogy az már fáj. Az én fantáziám nagyon sok mindent elvisel, talán még a női Poszeidónnal is megbirkózik, de azzal már kevésbé, hogy valaki a víz alatt akar sokkolót használni. Nem lehetett volna itt valami mást kitalálni? Hiszen mágiáról is van szó a könyvben... Ez sokkoló volt...

Őszintén ledöbbentem akkor is, amikor egy görög szállodában tenger víz folyt a tusolóból. Nagyon el kellett gondolkodnom azon, vajon az írónő fürdött-e már tengerben, - bár biztos vagyok benne, hogy igen- de kérdem én, akkor hogy juthatott eszébe olyan esze ment baromság, hogy egy menő szálloda fürdőszobájában tengervíz folyik a csapból? Az embernek eleve is az első dolga a sós víz után lezuhanyozni.

Nagyon zavart az is, persze lehet már kicsinyes vagyok, hogy ugyebár a mi kis hősnőnk San Fransiscoban lakik, és eközben Bakonyi húsról és varga bélesről álmodozik. Álmodozzon akkor szusiról, steakről és sült krumpliról, de ne híres neves magyar ételekről. Nem is értem persze, miért kellett egy másik kontinensre vinni a történetet, sokkal közelebb áll hozzánk Európa és van itt is tenger.

De még nem is ezek voltak a legnagyobb bajok a könyvvel. Hanem a  szereplők egyszerűsége, kidolgozotlansága, a párbeszédek röhejessége, olykor túlbonyolítása. Csak hogy mutassak egy példát, ez a mondat egy beszélgetés közben hangzik el:

"Csak ez a kettő, akik közül az egyiket a düh, és a megalázottság késztetett erre a szörnyűségre. A többi sellő fél és tisztel téged. Mutasd meg magad, vezesd az óceán népét, hogy lássuk, valóságos vagy, és meglásd, csodálóban és követőben nem lesz hiány. "


Kérdem én ilyen mondatot mikor használunk mi a magyar beszélt nyelvben? Leírásnál nincs gond ezzel, de párbeszéd esetében igencsak túlbonyolított.

Emellett hihetetlenül zavart az is, hogy a főszereplő csaj éppen csak megismerte a szerelmét a történetben, de már a népét is feláldozná érte, és ezt többször a szánkba is rágja, aztán megismeri Robot, és neki áll őrlődni a két pasi között. Eddig tartott a nagy szerelem?

A borító is borzalmas, ez alapján sosem venném meg a könyvet, az elején lévő sellő kimondottan taszító, ennél szebbet még a tíz éves hugom is tud rajzolni.

Nagyon őszintén mondom, hogy nem gondoltam még SOHA azt könyvről, hogy nem kellett volna kiadni. Mostanáig. Biztos vagyok persze abban is, hogy lesz aki nem ért velem egyet, vagy aki azt gondolja, azért kötözködöm, mert magyar íróról van szó. Ez természetesen nem igaz, már csak azért sem, mert kifejezetten érdekelnek a magyar könyvek, igyekszem minél többet olvasni, és nagyon élvezem, amikor igazi szép, és igényes mondatokkal találkozhatok. Ennél a könyvnél azt éreztem, hogy nagyon igényes akar lenni, érződik rajta az is, hogy az írónőnek hatalmas szókincse van, de nekem túl cizellált volt, leginkább a párbeszédek esetében, amikor pedig valamit le kellett volna írnia részletesen, az össze lett csapva.

Nem akarom jobban a földbe tiporni a könyvet, számomra tízből egy, de sebaj, ilyet is kell néha olvasni, hogy tudjuk értékelni az igazán jó könyveket.

2011. április 1., péntek

Top 10 Urban Fantasyban szereplő férfi

Számomra a két legkedveltebb férfi alak, ha hiszitek ha nem Aragorn a Gyűrűk Urából és Piton a Harry Potterből. Mindkettőt a természete miatt szeretem, a személyiségük különlegessége miatt, és még véletlenül sem azért, mert az Aragorn-t játszó Vigo Mortensent helyesnek találom. Erről itt szó sincs, pláne Piton esetében, akinek a színészével személy szerint még csak megelégedett sem voltam, és sosem képzeltem jóképűnek. Épp ellenkezőleg, de valahogy mindig bíztam benne. Akkor is, amikor szerintem már nagyon kevesen. A továbbiakban a mai híres neves urban fantasy sorozatokban látható kedvenc figuráimat mutatnám meg. Van aki külsőre is tetszik, van akit csak nagyon kedvelek, és van olyan is, akire mindkét állítás igaz.





10. Adrian Ivaskov - Richelle Mead, Vámpírakadémia sorozatának egyik szereplője, Rose kegyeiért versengő kicsit hibbant srác. Iszik, dohányzik amit csak el lehet róla képzelni, mégis arany szíve van, Rose-ért pedig bármire képes. A kedvenc szereplőm a sorozatból, bár küllemre abszolút nem az esetem, de minden idegszálammal neki szurkolok. :) Team Adrian.






09. V'Lane - Moning - Tündérkrónikáiból jólismert szexszel ölő tündér, akiben több van ami látszik. Ahogy olvastam nagyon sokakat kimondottan
irritál a figurája, én mégis nagyon kedveltem. V'Lane nem érti meg az embereket, nagyon furán is viselkedik, de én azt gondolom, hogy szeretné megérteni Őket a maga módján. Ez a kép hasonlít legjobban V'Lane-re ahogy én képzelem, persze szarvak nélkül.





08. Samuel - Még biztos nem sokan olvastátok, de Patricia Briggs (új nagy kedvencem) Mercy Thomson sorozatában ő az egyik hódolója kicsi Mercynek. Nagy fehér farkas. :) Már ezzel levett a lábamról, azzal pedig pláne, hogy farkas alakban engedi símogatni magát, és szereti kitenni a fejét az autó ablakán. Azt gondolom fog ő még előrébb mászni, ha több kötetet is elolvasok majd idővel a sorozatból.








07. John Pritkin - Karen Chance sorozatában Ő a mágus. Kissé fafejű arrogáns tuskó, de kezdem úgy érezni, hogy általában az ilyen szereplőkért vagyok oda. Az, hogy varázsló csak még szimpatikusabbá teszi, nekem ő a legszimpatikusabb férfi karaktere a Cass. Palmer sorozatnak. Hajrá Pritkin!







06. Raphael Arkangyal- Nalini Singh angyala végképp belopta magát a szívembe. Különös ismertető jele, hogy nem ő a tökéletes férfi, jellemre... Sajnos a sorozat záró kötetét még nem olvastam, de Raphael fantasztikusan kitalált férfi szereplő, és arrogáns is... Mi kell még? Azt hiszem talán egy kis Illium, biztos vagyok abban is, hogy róla is fogunk még hallani.






05. Jeanne- Claude - Anita Blake kedvenc vámpírja. Rajta nagyon sokat gondolkoztam, és nagyon sokat vaciláltam Richard és közte. Hiába Richard farkas, jobb fej, de JC-nek van egy titokzatos bája, nem tudom ezt megfogalmazni, a karaktere valahogy jobban el lett találva, ellenben ő az akit nem szeretek, nem is jön be, de olyan különleges, hogy megérdemli ezt a helyet. JC-ből nincs több.







04.Kylar - Az éjjangyal. Ő kicsit kilóg innen, mert nem Urban Fantasy szereplő, de nagyon megszerettem. Messze a legemberibb karakter a sok szépfiú mellett, akinek végig láttuk a hibáit, a botlásait, együtt nőttünk fel vele. Biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben csak jobban fogom szeretni.









03. Eric - Bizony bizony. A híres neves True Blood Eric, a viking. Őt én egyszerűen imádom, úgy ahogy van. Ahogy előrébb haladunk a történetben csak egyre jobban kedvelem Ericet, a kicsit aggresszív, kicsit különc, mégis csupaszív vámpírt, aki nem igazán tudja, mit kezdjen az érzelmeivel. Haláli figura, a sorozatban pedig fantasztikusen eltalálták az őt játszó színészt.







02. Bones - Jeaniene Frost híres neves rossz fiúja, aki mindent megtesz a saját kis félvámpír kedveséért, még az egész világot is romba döntené érte. Sokáig ő volt a kedvencem. Végre nem egy nagyon hivalkodóan jóképű, nagyon izmos extra figura, ugyanakkor hihetetlenül humoros, jól eltalált karakter.







01. Jericho Barrons - Na nekem ő úgy ahogy van a tökéletes pasi. Róla nem mondhatok sokat, mert akkor spoilereznék, de maradjunk annyiban több van itt annál, mint amit gondolnánk róla, és lehet őt is szeretni. Nagyon.